EGYÜTTMŰKÖDÉS ISASZEGÉRT EGYESÜLET


A tartalomhoz

Főmenü:


Isaszegi Lakodalmas

Videó > Néphagyományok


A lakodalmas rigmusok, szinte forgatókönyv szerinti lebonyolítása az ünnepségnek, (melyben az egész násznép részt vesz a vőfély vezetésével) ma is élő népszokás. "Gyjocsa, gyjocsa lasztovicska, Jubel szomtya odmalicska" (kislány, kislány, kicsi fecske, Szerettelek kiskorodtól fogva...) - hangzott a kedves dal. Azután jönnek a beköszöntők: „Szerencsés jóreggelt adjon az Úristen. Hála, hogy e napra felvirradtunk éppen. Eljött az óra midőn leányunknak, Oltárhoz kell menni, mint szép menyasszonynak." A búcsúztatók, az ebéd, a vacsora előtti Beköszöntők az itt élők találékonyságát, jó humorérzékét bizonyítják.

Régi magyar esküvői szokások

Maga az "esküvő" elnevezés a házasulandók egymásnak tett esküjére utal, régen hitnek, hitlésnek is hívták. Eredetileg a menyasszony és a vőlegény kísérete (násznép) külön vonult a templomhoz, miután a vőlegény küldöttje (általában a vőfély) kikérte a menyasszonyt a háztól. A papnak süteményt és italt vittek ajándékba. Sütemény és ital az ún. hívatlanoknak is járt (kalács vagy kuglóf és bor). A "hívatlanok" - ahogy nevük is utal rá - azok a falubeliek voltak, akik nem voltak hivatalosak a lakodalomba, de érdeklődtek az esemény iránt, és kíváncsiak voltak az Ifjú Párra. A násznép és a hívatlanok ún. paptáncot jártak a templom előtt.

A mai szokásoktól eltérően a két násznép a saját lakodalmas házához tért vissza, mely az ifjú pár szüleinek házát jelentette, természetesen. Itt ünnepi fogadás várt rájuk. Ezután következett a menyasszony búcsúztatása, melynek keretében az ifjú ara búcsút vett a családjától és a hozzátartozóktól. Ezt legtöbbször a vőfély öntötte szavakba a meghatott leányzó helyett. Versben mondott "Isten Veletek"-et a szüleinek, testvéreinek, barátnőinek, szomszédainak. Megköszönte a gondoskodást, és bocsánatot kért az esetlegesen okozott bosszúságokért.

A hozományba beletartozott minden ingatlan és ingóság, melyet az ifjú feleség a házasságba vitt. Ilyen volt a kelengye és a
menyasszonyi ágy, mely utóbbi neve ellenére valójában nem ágyat jelentett, hanem ágyneműt. Ezeket a menyasszony nőrokonai már kislánykora óta gyűjtötték (stafírung), és az ún. kiházasításkor adtak át neki. A nászágyról (ágyszék) való gondoskodás a vőlegény feladata volt.

A falvakban sokáig tartotta magát a lakodalmi sátor alkalmazása, melyet gerendákból és ponyvából késztettek. A lakodalmas házat feldíszítették, és zöld ágakból kaput építettek. A zöld ágak a természet megújulását és a termékenységet jelképezték, és rontáselhárító erőt tulajdonítottak neki. Az ágak nemcsak a kapu díszítésében, hanem a lakodalmi kalácsban is szerepet kaptak. A hatalmas méretű kalácsba ágakat, virágokat, gyümölcsöket, mézeskalácsot és egyéb díszítőelemeket szúrtak. A kalácsból minden vendégnek kellett hogy jusson, sőt a lakodalomban valamilyen okból kifolyólag részt nem vevő családtagoknak is küldtek, és a hívatlanok is ebből kaptak.


A vacsora régente tejbekásával zárult, mely alkalmat adott a kásapénz összegyűjtésére. A kásapénzt a násznép adta össze a vendéglátó gazdasszony számára, mely vidám formát öltött (
kásatánc, gazdasszonyok tánca, szakácsasszonyok tánca). A gazdasszony pólyával bekötötte a kezét, és egy hatalmas kanalat tartva a másik kezében jajveszékelve körbejárt a vendégek között. A vőfély panaszolta el az asszony bánatát, miszerint főzés közben megégette a kezét, és a gyógyításhoz pénzre van szüksége. Gyakran a többi főzőasszony is csatlakozott ehhez az aktushoz.

Az éjszaka fénypontja a menyasszonytánc volt, mely az ifjú ara utolsó táncát jelentette "leányként". A vőfély vagy a násznagy jelentette be ezt az eseményt, és ők is kezdték a táncot. Ezután következtek a többiek a lakodalmi tisztségek hierarchiája szerint, majd a többi vendég. A menyasszonyt azonban nem adták ingyen. A násznagyok tányérba, kosárba vagy rostába gyűjtötték össze a menyasszonypénzt. Innen származik a rostatánc elnevezés. A menyecsketáncot az ifjú feleség eredetileg piros-fehér babos ruhában, majd magyar népviseletben, később szimplán piros vagy bordó ruhában járta. A különbség tehát, hogy a menyecsketánckor a feleség már asszonyként van jelen, asszonyruhában. Az ifjú pár e táncait parodizálva néhány mókás kedvű legény vagy férfi menyasszonynak öltözött be.

Ez a maskarás menyasszony, vagy manapság a bolondmenyasszony szokása. A következő rítus az ún. kontyolás volt. Ennek során a nyoszolyóasszony a menyasszony hajából kontyot fésült, és rátette a főkötőt vagy fejkendőt, mely az asszonyokat illette meg (bekötötte a fejét). Ebben több idős nőrokon is segédkezhetett, hiszen a menyasszony eljátszotta, mintha tiltakozna az asszonnyá válás ellen.

Ezután következhetett a menyasszonyfektetés vagy elhálás, melynek régen jogi jelentősége is volt. Az ifjú párt a lakodalmi tisztségviselők ünnepélyes rítusok közepette lefektették egy elzárható helyiségbe, gyakran a padlásra, hogy a nászéjszakán megtörténhessen az elhálás. Bizonyos területeken a menyasszony szűzességét bizonyító véres lepedőt is közszemlére tették. Ha erre nem nyertek bizonyosságot, az nagy szégyen volt a leányra nézve, és a
vőlegény családja elégtételt követelhetett. Az elhálást megelőzően ismét szerepet kaptak a termékenységrítusok. Ennek keretében például gyermeket hempergettek meg a nászágyon, hogy a bő gyermekáldás ne maradjon el. Természetesen, a nászéjszaka történései a mulatozó vendégek oldalát is furdalták, ezért gyakran olyan tárgyakat dugtak a nászágyba, melyek valamilyen módon hangot adtak, hogy kontrollálhassák az elhálás megtörténtét, és - természetesen - jót mulathassanak ezen.


/ Forrás: Internet /

Isaszegi Lakodalmas I. rész

Isaszegi Lakodalmas II. rész

Főoldal | Egyesületről | Események | Népművészet | Videó | Galéria | Oldaltérkép

| Az oldal Internet Explorer böngészőre lett optimalizálva! | Készítette: Együttműködés Isaszegért Egyesület | e-mail: kier3ster@gmail.com |

Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenübe