EGYÜTTMŰKÖDÉS ISASZEGÉRT EGYESÜLET

Imreh Sándor volt Mátyás-huszár

A vízaknai csata 1849. február 4-én és Petőfi Sándor

Vízaknáról Bem tábornok február 2-án a kolozsvári 11-ik önkéntes zászlóaljat s lovas ezredünk 1-ső századát, melyet ekkor Horváth százados vezényelt, báró Kemény Farkas parancsnoksága alatt, egy néhány ágyúval Dévára küldte; úgy lehet azért, hogy az Arad felől jövő segélycsapatokkal egyesüljön, s aztán vonuljon vissza Vízaknára. Bem tehát mindenáron szaporítani akarta a hadseregét, mielőtt egy második támadást intézett volna Nagyszeben ellen. Február 3-án délután, mi, lovasok tüntettünk az ellenség ellen; levonultunk Kiscsűrre s az ellenséges őrséget onnan beűztük Szebenbe. Midőn Kiscsűrről Vízaknára visszaérkeztünk, Bem tábornoknak azon parancsát vettük, hogy másnap, ti.február 4-én (vasárnap) a hadsereg azon része, mely szolgálaton kívül lesz, vallásfelekezet szerint istentiszteletre menni köteles. A sors könyvében azonban más esemény volt reánk nézve megírva e napra vonatkozólag. A nagyszebeni osztrák hadsereg február 4-én reggel éppen tízszer akkora erővel jelent meg Vízakna előtt, mint amekkora haderővel mi rendelkeztünk. Könnyű volt nekik egész erejükkel szállni ki a síkra, miután már akkor egy orosz hadtest Nagyszebenben tanyázott a város védelmére, míg ők ellenünk támadást intéznek. Az ellenség tehát Puchner császári tábornok vezérlete alatt 12 000 emberrel és 40 ágyúval támadott ellenünk. Nekünk pedig akkor alig volt 2000 emberünk 22 ágyúval. Elmondám az ellenség létszámát s a miénket szavakkal. Bem tábornok február 4-én reggel egész csendben szólította fegyverbe hadseregét, amely ez alkalommal csakugyan maroknyi volt. Még lármadobot sem veretett, holott értesülve volt afelől, hogy az ellenség Vízakna közelében van. Mi semmit sem tudtunk afelől, hogy azonnal csatázni fogunk, midőn a piacon sorakoztunk; azt hittük, hogy az csak a szokásos reggeliszemle végett történik. Nem úgy volt. Hogy Bem tábornok tudta, miszerint csatánklesz, kitűnik abbólis, mert mielőtt kiment volna a szabadba, az ellenség elibe, Petőfi Sándorhoz így szólt: - Herrn Petőfi! Ma csatánk lesz, maradjon távol a csatatértől. Nem szeretném, hogy a magyar nemzet egyik jeles költője a csatatéren vérezzék el. Szót fogad-e? - Köszönöm a figyelmeztetést, tábornok úr - válaszolt Petőfi Sándor -, most szót fogadok, de azt nem ígérhetem meg, hogy mit fogok tenni akkor, amidőn az ágyúk dörgését fogom hallani. Hogy Bem tábornok és Petőfi Sándor közt ily rövid párbeszéd folyt alig egy pár perccel a vízaknai véres csata kezdete előtt, azt még akkoriban, a csata lezajlása után hallottam tiszteinktől. Én e párbeszédet közvetlenül nem hallottam, de ami azon csatában azután történt, annak szemtanúja voltam, azon eseményekre igen élénken emlékszem ma is. Mint már említém, sorakoztunk egész nyugalommal, semmi rosszat nem sejtve. Sorakozásunk közben feltűnt nekünk nagyon, hogy gyalogságunk egy része, fegyverét egyensúlyba véve, szalad ki a városból a Szeben felé vezető utcákon. Alig egy pár perccel ez esemény után egy futár érkezik hozzánk azon rendelettel, hogy siessünk ki azonnal a szabadba, mivel az ellenség csatárlánca oly közel van már, hogy azonnal belőhet a városba. Láttuk már Szelindeken, hogy Bem tábornok egy cseppet sem volt meglepetve, midőn az ellenség közeledését jelentették neki. Engedte, hogy csak jöjjenek, s midőn a szuronyaik hegyét meglátjuk: elibe állunk s visszaűzzük. Jékey Lajos főhadnagy, századparancsnok vezénylete alatt ügetve vonultunk ki a városból. Az ágyúk és lőszeres szekerek pedig éppen vágtatva siettek ki. Reggeli 8 óra felé járt az idő. Midőn a szabadba kiérkeztünk, nagyszerű látvány tárult szemeink elé. Sötét volt előttünk a magas hóval fedett láthatár a nagy ellenséges tömegektől. Olvasmány folytatása